Barkó név és nép
BARKÓ NÉP, BARKÓFÖLD VAGY BARKÓSÁG
Paládi-Kovács Attila
Horvát István a Tudományos Gyűjtemény egyik 1834-ben megjelent számában a palócok kapcsán említi, hogy egyik águk, a borsodi Bükk hegység mögött élő falvak lakosai „Barkóknak is hivatnak…”, „melly név szinte nem ismeretlen Ásia történetében”. Majd hozzáteszi, hogy „..a’ Barkók még kevésbé írattak le a Tudósoktól, mint a’ Palótzok.”
Erre reagált meglehetősen indulatosan „Borsod Kebelének egy fia”, aki nevét nem kívánta felfedni az említett folyóirat 1834. évi negyedik számában: „Borsodi Köznépnél itteni Palótzot hallatlan említeni…. A Sajó mentiben ezt halljuk, hogy a Tserneli, Ománi és minden hegyi, azaz: a nagy Bükkben lévő Helységek Lakóji Barkók, és Barkóknak neveztetnek, lakó földjüket ismét Barkóságnak.” Ma ismereteink szerint a Barkóság tájnév legkorábbi írásos említése ez.
A barkó népnév legkorábbi írásos említését Kassai József 1833-ban (tehát egy évvel korábban) kiadott Származtató, ’s gyökerésző magyar-diák szókönyv című munkájában, latin szövegben találjuk. Az akkor már Gömör megyei Barka községről írja, magyar fordításban: „Barka. Birtok Gömör vármegyében. Ennek lakosai erről a helyről neveztetnek barkóknak, a palóc ágból valók, ahogy a Mezőkövesd királyi várost lakó matyók. A Barka-ból lesz Barkó, ahogy az Apából lesz Apó, Anyából lesz Anyó.” Ez a naív szófejtés természetesen nem helytálló, és a szádelői hasadék közelében élő Barka lakosai mit sem tudnak a barkókról, őket – Kassai Józsefen kívül - senki sem nevezte barkónak.
A gömöri barkókról az első bővebb híradást Hollók Imrének köszönhetjük, aki a Tudománytár egyik 1836. évi számában értekezett „Észrevételek a’ gömöri barkók szójárásáról” címen. Példáit a következő barkó településekről veszi: Sajópüspöki, Szentsimon, Gesztete, Egyházasbást, Zabar. Az általa barkónak tartott települések nyelvi jelenségeit palóc adatokkal (Szeder Fábián) állítja párhuzamba és megállapítja, hogy a barkó és palóc „szóejtés jobbadán egyezik” Hangsúlyozza, hogy Gömör-Kishont vármegye magyarjai közül „kitűnőek a barkók. – Azok eredetérőli vélemények bizonyos adatok hiánya miatt még eddig homályosak, s egymással meg nem egyezők. Egy kik őket palócoknak tartják: holott mások azon kérdésre: léteznek-e Gömörben palócok, ha nem egyenest tagadólag, legalább kétkedőleg válaszolnak. Mit érzek én erről, más alkalommal kimondom, jelen szeletimet csak az ő nyelvük járására szorítom.” Ezt az ígéretét Hollók Imre, a kitűnő rozsnyói paptanár és tudós sajnos nem váltotta be.
Egy évvel később, 1837-ben Vörösmarty Mihály, a Magyar Tudós Társaság egyik motorja, a magyar dialektusokról szóló értekezésében megjegyezte: „A barkó a palócztól abban különbözik, hogy az au-t ó-nak, az eü-t ő-nek mondja ki…”
Időrendben következő adatunk egy 1838-ban Sajómercsén keletkezett feljegyzés, amely az egri papi szeminárium iratai között maradt ránk. A szeminárium birtokában levő bélapátfalvi uradalom földjén robotban szántó legényt lassú munkatempójáért az uradalmi ispán „Megállj, teremtette barkója!” szidalommal illette. Erre a legény önérzetesen válaszolt: „Tsak olyan barkó vagyok, mint te!” Ez a szóváltás azt bizonyítja, hogy a borsodi Hegyháton a köznép ismerte és önmaga is használta a barkó népnevet, noha tisztában volt annak lekezelő „paraszt, illetlen, buta” gúnynévi jelentésével.
Időben ezt követő, 1843. évi adalékunk is arra utal, hogy a barkó embert – akárcsak a palócot és a matyót – elmaradottnak, műveletlennek tartotta a korabeli, nemesi, értelmiségi közvélemény. Brujmann Soma 1843-ban a Regélő Pesti Divatlap hasábjain a Sajó-völgy magyar népét velük összehasonlítva imígyen értékeli: „…nem olly buták mint a’ mátrai palóczok, vagy mint a’ barkóság embere (melly innen alig három óra járás).” Települések nevét nem említi, de a Barkóság tájnév, az irány és távolság megjelölése a borsodi Hegyhátra vonatkoztatva nyer pontosabb értelmet.
Petőfi, az 1845-ben Gömörben vendégeskedő, Kubinyi Rudolf várgedei kúriájában is elidőző költő útinaplója Medvesalján nevez meg egy újabb, barkónak mondott községet: „Várgedéről a második kirándulást tettük Vecseklőre (egy barkó faluba).”
Tudott a barkókról Arany és Jókai is. Arany Jánosnak a tiszántúli nyelvjárásról 1855-ben közölt dolgozatában „barkó szóejtés”-ről találunk említést; Hamlet fordításában pedig „ostoba, együgyű’ jelentésben találjuk a barkó szót. (Hamlet kérdezi a II. felvonásban a színészektől: „…tán csak nem velem birkózni hozod azt a barkót Dániába?”) A Debrecenben diákoskodó Arany hallhatott a hortobágyi hídi vásárokban is rendszeresen megforduló, híres barkó marhakupecekről, hajcsárokról.
Jókai „A lőcsei fehér asszony” című regényében népcsoportonként emlegeti az 1710 körül a krasznahorkai várban tartózkodó hadnépet s köztük szerepelteti a barkókat: „…. már fel voltak állítva hadnagyaik által a várudvaron… Külön a kálvinista, külön a pápista barkók, palócok, s mindkettőtől elkülönítve a mohamedén hitű tatárok és arnótok.”
Az idézett irodalmi utalásokból világosan kitűnik, hogy a barkó népnév a 19. század első felében benne élt már az irodalmi köztudatban, köznyelvben. Ugyanakkor létezett lekicsinylést kifejező jelzőként, jelzős összetételekben is. 1857 őszén Reguly Antal mintegy másfél hónapon át járta a palóc és barkó falvakat, hogy összehasonlító néprajzi, antropológiai anyagot gyűjtsön obi-ugor jegyzeteihez. Útja során érintette a Barkóságpot is.
Töredékes jegyzetei szerint: „A Barkóság Gömörben a hegyekbül a Rima fele, a partok aljáig [tart]…” A pétervásárit „palóc járás”-nak említi, ezzel szemben „Barkó járás (a gömöri járás egész Rimaszombatig)”. Máshol azt írja: „A barko elevenebb, nem oly gyáva, mint a Palocz, annál fogva szeret lopni. A Domaháziak öszveköttetésbe vannak az alföldi ló tolvajokkal… Hangonyban az Anna-napi búcsún van gyülekezete a barkóságnak. Szent Simony rátz telep, földes ura telepítette azt, őket a Hangonyi ember nem tartja Barkónak.” Reguly egyetlen szóval sem említi, hogy a Hangony-völgyi nép szégyelné, elutasítaná a barkó népnevet.
Végül még egy tudós mű szerzőjét, szerkesztőjét említem. Hunfalvy János szerkesztésében 1867-ben jelent meg a Gömör-Kishont vármegyét bemutató kiváló monográfia. E kötet néprajzi szakírója, Kiss Antal szól a barkók etnikai öntudatáról is: „Különös, hogy semmi öntudatjuk arról, hogy ők palóczok, vagy barkók, de a mely barkó tudja magát annak, arra büszke.”
Nincs most időnk arra, hogy a barkók említéseit kövessük az 1867 után évtizedekben, a néprajzi, nyelvészeti, helytörténeti szakirodalomban. Az adalékok többsége megtalálható A Barkóság és népe címen megjelent néprajzi tájmonográfiában (Miskolc 1982, 2006). A népcsoport nevének nincs teljesen biztos eredeztetése. Feltevések, hipotézisek nagy számban említhetők. A TESz szerint „talán magyar fejlemény: a Barkó személynév köznevesülésével jött létre. Felveti a Bertalan, Bartalan névből kicsinyítő képzővel történt szóalakulás lehetőségét, amit valószínűtlennek tartok. A vidéken Berta, Bertu a használatos becenév. A Barkó személynév egykori gyakoriságának semmi nyoma a vidéken.
A szótárnak a korábbi etimológiákat cáfoló állításai azonban helytállóak: Nevezetesen „a pofaszakáll jelentésű barkó-ból, a Barka helynévből, az Albert kicsinyítő alakjakén magyarázott Barkó-ból és valamely ősi magyar népcsoport állítólagos várhun, barhun nevéből való származtatása téves.” Az én Barkó Vincével és a Barkó ezreddel kapcsolatos szófejtésemről a TESz még nem nyilatkozhatott, mert a szótár korábban jelent meg, mint az én tanulmányom. Bármi lesz is a szó eredeztetése, érdemes megjegyeznünk, hogy a barkó és a matyó népnév egyaránt Kassai szókönyvében, 1833-ban jelent meg először nyomtatásban. A csángó, csángó-magyar is csak 1781-ben adatolható legkorábban, szintén latin szövegben. Ezt a népnévként is használatos szót a csáng, csángálni ige főnevesült származékának tartják.